Évtizedeken át aprólékosan kidolgozott forgatókönyv szerint raboltak el újszülötteket apácák, papok és orvosok a spanyol kórházakban. A botrány tavalyi kipattanása óta szülők és gyerekek ezrei próbálják megtalálni egymást DNS-bankok segítségével. Bár az ügyben már bíróság elé állítottak egy apácát, az áldozatok érdekeit védő szervezet az [origo]-nak azt mondta, az igazságszolgáltatás nem működik megfelelően ezekben a kényes ügyekben. Becsléseik szerint 300 ezer gyereket vettek el a szüleitől.

Anyakönyvi kivonatokat fésülnek át, sírokat ásnak ki és DNS-mintákkal rohamozzák meg a kórházakat szülők és gyerekek százai Spanyolországban, ahol az évtizedeken át tartó, meghökkentően jól szervezett gyerekrablás-sorozat első vádlottja - egy nyolcvanéves apáca - a múlt hónapban állt bíróság elé.

Az újszülöttek elrablásáról évtizedeken át terjengett a szóbeszéd Spanyolországban, de a botrány csak tavaly robbant ki, amikor két, már a negyvenes éveiben lévő barát, Antonio Barroso és Juan Luis Moreno szembesült azzal, hogy illegálisan adoptálták őket. Antoniónak az apja a halálos ágyán mondta el, hogy Zaragozában vette egy apácától, a házuk árának kétszeresét fizette ki érte. Hasonló üzleti tranzakció keretében került az őt felnevelő szülőkhöz Juan Luis is. Az addig csak pletykák formájában terjedő történetek valóságossá váltak, miután a két dühös férfi a sajtóhoz fordult. Az esetük nyilvánosságra kerülése után pedig egyre többen vállalkoztak arra, hogy felkutassák a vér szerinti szüleiket vagy a korábban hallottnak hitt gyerekeiket. A két férfi azt mondta, úgy érezte magát, mintha kutyák lennének, amelyeket egy állatkereskedésben vettek.

A diktatúra beférkőzik a szülőszobákba

A negyvenes évektől, a Franco-diktatúra kezdetétől egészen a kilencvenes évek elejéig a spanyol kórházakban több ezer újszülöttet vettek el az édesanyjától, és adtak más családoknak. Kezdetben politikai megrendelésre történt a gyerekek áthelyezése: a diktatúra kezdetén először a politikai foglyok gyerekeit adták át olyan családoknak, amelyeknek a politikai meggyőződése elnyerte a rezsim tetszését, később azonban a kórházakat akkoriban működtető katolikus egyházon keresztül már egyenesen a szülőszobákból vitték el az újszülötteket.

A Franco-diktatúra idején az állam úgy gondolta, hogy ezeknek a gyerekeknek átnevelésre van szükségük, ezért a hatóságok kifejezetten büszkék voltak a cserékre, és évente közöltek statisztikákat arról, hogy hány gyereket "menekítettek meg" a szüleiktől - mondta a Time magazinnak a témáról írt egyik könyv szerzője, Ricard Vinyes, a barcelonai egyetem történésze.

Franco tábornok átrendezte a családokat

A gyerekrablásoknak ez az ideológiailag irányított szakasza a negyvenes évek végéig tartott, történészek szerint több ezren kerültek ez alatt az idő alatt új szülőkhöz. A spanyol hatóságok gondosan eltüntették a nyomokat, a gyerekek új nevet kaptak, így szinte lehetetlen volt visszakeresni a rokoni kapcsolatokat. Működött az ideológiai agymosás is, és mivel sok esetben a valódi szülőket a rezsim ellenségének, sőt gyilkosnak írták le, a közben felnövő gyerekeknek eszükbe sem jutott keresni őket.

Ha egy üzlet beindul

Az ideológiai ihletésű gyerekrablásokat hamarosan az üzleti alapú babacsere váltotta fel. Az adoptáló családok átlagban nyolcezer dollárt fizettek egy-egy babáért. Az ügyben nyomozó egyik újságíró, Natalia Junquera szerint a gyerekkereskedelmet lebonyolító apácák és papok azonban nemcsak anyagi, hanem erkölcsi megfontolásból is vállalták a feladatot, mert mélyen meg voltak győződve arról, hogy a gyerekeknek sokkal jobb, ha nem egyedülálló, elvált nők vagy megbízhatatlan, "nemkívánatos" szülők nevelik fel őket, hanem egy "rendes", hagyományos, konzervatív értékeket képviselő család. A hetvenes-nyolcvanas évek Spanyolországában ugyanis a társadalmi normákkal nem igazán tudták összeegyeztetni sem a válást, vagy azt, hogy egy nő egyedül él. Az El País újságírója szerint az apácák és a papok ezért hittek abban, hogy helyesen cselekednek.

Ennél anyagiasabb okot lát a gyereklopások mögött az érintett szülők és gyerekek érdekeinek a képviseletére létrehozott szervezet, az Anadir munkatársa. Enrique Vila ügyvéd szerint a jogi és politikai indíttatás eltűnésével a papok, apácák és orvosok rájöttek, hogy az addigi gyakorlat jól fizet, így a diktatúra után is folytatták.

Olajozott együttműködés

Az egymás után nyilvánosságra kerülő történetekből jól látszik, hogy az újszülöttek elrablására aprólékosan kidolgozott forgatókönyveket használtak, és minden részletre figyeltek. Általában egyedülálló anyáktól vették el az újszülöttet, vagy olyan férjezett asszonyoktól, akiknek több gyerekük volt már. Ezek a nők hiába adtak életet egészséges babának, nem sokkal a szülés után általában egy ápolónőként dolgozó apáca közölte velük, hogy a gyermekük meghalt. A kórházak felkészültek arra az esetre is, ha az anya látni akarja a holttestet is, a hűtőben ugyanis tartottak néhányat, és szükség esetén ezeket mutatták meg.

Bár sok részletre figyeltek, mégsem voltak elég körültekintőek, mert az valószínűleg nem fordult meg a fejükben, hogy évtizedekkel később néhány elkeseredett szülő az elhunyt gyermeke sírját is kiássa, hogy megbizonyosodjon róla: az orvosok és az apácák hazudtak neki. Így történhetett meg, hogy a sírokból kövek vagy felnőtt emberi maradványok kerültek elő.

Több szervezet mozgósít a múlt feltárása érdekében

Az anyakönyvi kivonatokban sokszor az szerepelt, hogy a gyerek anyja ismeretlen. A spanyol jog ezt az eljárást az egyedülálló anyák védelmében lehetővé tette, csakhogy ezt a lehetőséget a kórházak arra is kihasználták, hogy eltussolják a gyerekrablásokat. A módszer népszerűségét jelzi, hogy a feltehetően több gyerekrablási ügyben is érintett Eduardo Vela madridi klinikáján az adatok szerint az 1981-ben született gyerekek hetven százalékának ismeretlenként jegyezték be az édesanyját az anyakönyvi kivonatokba. Az interjúkat visszautasító Vela doktorhoz a BBC tudósítója egy trükkel, saját terhességének ürügyén jutott el, és amikor közölte, hogy újságíró, az orvos egy fémfeszülettel hadonászva közölte, hogy mindig isten nevében cselekedett, és a gyerekek érdekeit nézte, az anyákat pedig védte.

Több százezer dühös ember

A spanyol hatóságok meglehetősen szűkszavúak a gyerekrablások kérdésében. A BBC-nek hónapok után nyilatkozott végre a spanyol igazságügyi minisztérium egyik tisztségviselője. Angel Nunez elismerte, nem férhet kétség a gyerekrablásokhoz, de a számokat nem merte megbecsülni.

Az [origo] megkereste az Anadir nevű szervezetet, ahol kérdésünkre elmondták, hogy becsléseik szerint 300 ezer gyereket rabolhattak így el a szüleiktől. Ehhez képest egyelőre elenyésző az egymásra találások száma: a szervezet által működtetett DNS-bank segítségével eddig hat gyereket hoztak össze a vér szerinti szülőkkel. Az Anadirnak 2050 tagszervezete van, és az érintettek mintegy 1800 nyomozást indítottak el.

Egyelőre sem a spanyol hatóságok, sem a politikusok nem hajlandók emberiesség elleni bűncselekményként vizsgálni a gyerekrablási ügyeket. Spanyolországban még mindig érvényben van az az amnesztia, amelyről Franco halála után állapodtak meg a pártok a békés demokratikus átmenet érdekében. A spanyol kormány eddig visszautasította azt is, hogy vizsgálóbizottságot állítson fel a gyerekrablási ügyek feltárására, ami érthetően feldühítette a több ezer érintett családot.

Ez a düh nyilvánvaló volt az Anadir reakciójából is. Az [origo]-nak azt mondták, hogy a spanyol igazságszolgáltatás nem működik, ezért szeretnék, ha mindenki megtudná, mi történik az országban.

Maria Gomez Valbuena a bíróságra tart. Az apáca egyelőre hallgat a múltról

A botrány szorosan kapcsolódik a katolikus egyházhoz, amelynek Franco diktatúrája alatt fontos szerepe volt a kórházak, iskolák és gyerekotthonok működtetésében. Az apácák és a papok listákat vezettek a gyermekre váró szülőkről, majd az orvosok segítségével lebonyolították a gyerekcserét. Az Anadir az [origo] kérdésére közölte, hogy a munkatársai nem keresték meg az ügyben a katolikus egyházat, ugyanakkor az egyház részéről sem jelezte még senki, hogy kapcsolatba lépne velük az esetek tisztázása érdekében.

A spanyol püspökök viszont támogatásukról biztosították azt az apácát, aki április közepén elsőként állt bíróság elé. A most nyolcvanéves Maria Gomez Valbuenát azzal vádolják, hogy 1982-ben ellopta egy nő újszülött gyerekét egy madridi kórházban. Az apáca nem tett vallomást. Az anya, Maria Luisa Torres a bíróságon azt állította, hogy Maria nővér nem sokkal a szülés után elvette tőle a kislányát, majd amikor a baba felől érdeklődött, az apáca megfenyegette, hogy elveszi a másik lányát is, és börtönbe csukatja házasságtörés miatt. Az anya csaknem húsz év után találkozhatott a lányával, Pilarral.

A spanyol püspöki konferencia titkára, Juan Antonio Martinez Camino szerint Maria Gomez Valbuena apáca rendje mocskolódó kampány célpontja lett, de hangsúlyozta, hogy az egyház együttműködik a bíróságokkal. A nyomozás során hamarosan kihallgatnak egy másik apácát, a 97 éves Juanja Alonsót.

Érzelmek vihara

Sok anyának okoz megkönnyebbülést a botrány kipattanása, mert évekig őrültnek tartották őket azért, amiért úgy gondolták, hogy a gyerekük nem halt meg. Sőt sokszor maguk is ezt gondolták, hiszen a megkérdőjelezhetetlennek tartott orvosok közölték velük, hogy meghalt a babájuk, miközben ők erre nem találtak racionális magyarázatot. "Nem vagyok őrült, és végre a családom is hisz nekem" - mondta a BBC-nek az egyik édesanya, Manoli Pagador, akinek az elsőszülött fiát vették el 1971-ben. A gyerek elrablása a már bevált forgatókönyve szerint zajlott. Az akkor 23 éves, férjezett Manoli komplikációk nélkül életet adott egy kisfiúnak, de a szülés után azonnal elvitték a gyereket, hogy néhány rutintesztet végezzenek rajta. Kilenc idegőrlő óra után egy ápolónőként dolgozó apáca visszament hozzá, és közölte, hogy a baba meghalt. Az anyának nem mutatták meg a holttestet, és azt sem közölték vele, hogy mikor lesz a temetés. A Franco-diktatúra játékszabályait ismerő Manolinak meg sem fordult a fejében, hogy megkérdőjelezze vagy meghazudtolja az orvosokat és az apácákat.

Egy 1972-ben elrabolt fiút keresnek

Egy hollywoodi filmben valószínűleg boldogan átölelnék egymást a húsz-harminc év után egymásra találó anyák és gyerekek, a valóságban azonban sokkal nehezebb helyzetben vannak - mondta az [origo]-nak Tari Annamária pszichológus, aki szerint az újratalálkozásnál mutatott reakciókban nagy szerepet játszanak azok a változatos anyai érzelmek, amelyek a korábbi kórházi helyzetet - a szülést, majd a gyerek elvesztését - kísérték. Az anyáknak ebben a helyzetben szinte egy időben kellett lefuttatniuk két, teljesen ellentétes tudattalan érzelmi folyamatot, amelyek lényegében kioltják egymást: egyrészt az anyaság örömét, hogy életet adtak egy gyereknek, akit a későbbiekben fel kell nevelniük, majd nem sokkal később a gyászt, amellyel ezt a gyereket el kell engedniük.

Az esetek egy részében az anyákban lefuthat ez a tudattalan gyászmunka, hogy megőrzik közben a szülés és az anyaság örömének az érzelmét is. Ők végig tudnak menni ennek a folyamatnak a szakaszain: előbb a helyzet tagadásán, majd a gyerekük halálának elfogadásán, végül pedig képesek lesznek arra is, hogy ismét gyereket vállaljanak. Másoknál azonban lezáratlan marad a gyász, ők azok, akik öt-tíz év múlva is ugyanúgy sírva fakadnak, ha szóba kerül a gyerekük, mint akkor, amikor a halálhírrel először szembesültek, és sok esetben nem vállalnak másik gyermeket.

A pszichológus szerint előfordulhat az is, hogy az anya tudattalanul haragot érez a gyerek és az akkori szülés iránt, mert az feloldhatatlan helyzetbe hozta, és ezek az érzelmek akár évtizedekkel később is a felszínre törhetnek, ezért előfordulhat, hogy az újratalálkozásnál is ugyanúgy felkeltődnek az ellentétes érzelmek. Ha a gyászfolyamat még évtizedekkel később is tart, akkor a halottnak hitt gyerek megjelenése másodszor is a realitásérzék megingását okozhatja ezeknél az anyáknál. A már lezárt gyászfolyamat esetén ugyanakkor - magyarázta Tari Annamária - nagyobb az esélye annak, hogy kizárólag pozitív érzelmek kísérik a találkozást.

A pszichológus az [origo] kérdésére elmondta, mindenképpen szükség van arra, hogy előkészítsék az újratalálkozásokat, mert ha nem "ágyaznak alá" az érzelmeknek, a korábbihoz hasonló sokkos állapot állhat elő. Bármiféle kapcsolat felépítésére a gyászfolyamat lezárása után lehet esély, amikor már nagyobb a rend az érzelmek között. Az újratalálkozást ugyanakkor megnehezítheti a nők önostorozása is, mert ilyenkor felvetődhet bennük, hogy annak idején miért nem voltak erősebbek az anyai érzéseik, miért nem keresték korábban a gyereküket, miközben ugyanezt a kérdést a gyerek is felteheti magában.

Tari Annamária úgy véli, az újratalálkozások sikere azon múlik, hogy az érintettek mennyire lesznek képesek megbeszélni az érzéseiket. Szerinte a spanyol pszichológusoknak mindenképpen komoly feladatot jelent majd, hogy segítsenek nekik feldolgozni a történteket.

origo.hu