Limonkonszál

Azt hiszem, a történetem akkor lenne az igazi, ha nem mesélném, hanem énekelném, mert az igazi hangom nem az, amin beszélek, hanem az, amin énekelek,  mert az énekhangom sokkal nagyobb mint én, nagyobb, szebb és erősebb, messzebbre elér, és elfelejteni is nehezebb. Forró, érdes, reszelős hang az enyém, érzem, ahogy kiárad a torkomon, olyan, mint a láng, átforrósít, és nemcsak engem, hanem mindenki mást is, aki hallja, amikor énekelek, akkor sose fázom, és akik hallgatnak, azok se fáznak soha.

Mindegy, kezdem akkor az elején, El Salvadorból jöttem ide, tudja hol van? Nem sértődök meg, ha nem, ezen már rég túl vagyok, amikor először idekerültem, akkor bántott, hogy tisztelet a kivételnek, de legtöbb embernek fogalma sincs, nem tudnak semmit Dél-Amerikáról meg Közép-Amerikáról, keverik az országokat, mindegy nekik, hogy Chile vagy Panama, Argentína, Brazília vagy Nicaragua, nem tudják még a fővárosainkat se, a történelmünkről pedig végképp nincs semmi fogalmuk. Pedig én úgy érkeztem ide, hogy egy baráti országba jövök, egy olyanba, ahol ismernek minket, ahol mindent tudnak rólunk, a hazámról és a polgárháborúról, de ez itt nem érdekelt senkit. 

A szüleimet még kamasz koromban elvesztettem, meghaltak egy autóbalesetben, attól kezdve a bátyám nevelt, de miután elvégezte a jogi egyetemet, el akart menni harcolni a szabadságért Nicaraguába, én is menni akartam, de bátyám azt mondta, lányoknak nem illik a kezébe a fegyver, használjam inkább a hangom, azzal többet segíthetek a szegényeken, menjek egyetemre, legyek énektanár, eredetileg a Szovjetunióba akart küldeni, a Lomonszovra, aztán mégis Magyarország lett belőle, mert itt jobban értenek a zenetanításhoz. 

Szóval diáknak jöttem ide, nagyon hideg szeptember volt, amikor megérkeztem. Hoztam meleg ruhát, persze, de itt valahogy máshogy volt hideg, mint amilyen nálunk szokott lenni, egészen átjárta a testem, annyira fáztam, hogy mikor először kellett énekelni bemutatkozó dalt a gólyatáborban, még akkor is remegtem, és nem is azt énekeltem el, amit akartam, nem a szombrero azult ali primerától, arról, hogy a nép nem fél, a nép győzni akar, hanem egy balladát, a la joronát egy asszonyról, aki megölte a gyermekét a szerelme miatt, todosz me diszen el negro jorona, nagyon nagyon szomorú dal ez, csavella vargasz énekli a legszebben, nincs benne egyáltalán semmi forradalmi, és ahogy énekeltem, nagyon elszégyelltem magam, hogy pont ezt választottam, hogy fiatal lány létemre egy ilyen pesszimista dalt kezdtem énekelni, és a szégyentől egyszerre csak megint fázni kezdtem, azelőtt éneklés közben sose fáztam, és igazából azóta se, de akkor igen, de úgy, hogy reszketett tőle az egész testem, pedig nagyon fel voltam öltözve, egymásra vettem két blúzt és két pulóvert, a kabátom csak azért nem, mert nem akartam, hogy többiek megszóljanak, de még így is remegtem, a hangom is remegett, ahogy énekeltem, hogy jo szoj como el csile verde jorona, pikante pero szabroszo, és akkor egy fiú odajött, és a vállamra terített egy pokrócot, mert látta, ahogy fázom, egyedül ő vette észre, és akkor elmúlt a remegés és végig tudtam énekelni a dalt.

Balázsnak hívták, egy szót se tudott spanyolul, de táncolni, azt tudott, úgyhogy táncoltunk, és ahhoz nem nagyon kellett beszélni, hogy meg tudja értetni velem, hogy szerelmes lett belém. Próbálkozott is mindenfélével, én nem olyan lány voltam, nekem udvarolni kellett, erre egyszerre kezdett el gitározni tanulni meg spanyolul, hibás mondatokban kezdte elmesélni a gyerekkorát, de olyan lelkesen, hogy alig győztem kijavítgatni. A nyelvtanhoz nem sok érzéke volt, a gitározás sokkal jobban ment neki, majdnem mindet le tudott játszani egyetlen hallás után, odaadtam neki a viktor jara kazettáimat, aztán énekeltük együtt a derecso vivir en pazt, meg az el szigaritot, de legjobban mégiscsak a tangót szerette. Apám fiatalon négy évig Buenos Airesben tanult, nem hozott magával semmit csak egy rakás régi karlos gardel kislemezt, imádta az öreg hangját, minden vasárnap csak őt hallgatta, a bátyám meg megörökölte tőle a tangó szeretetét, hiába nem haladó zene, mégis sokat hallgatta, annyira, hogy amikor elutaztam, majdnem mindegyiket átvette nekem is kazettára, én nem nagyon hallgattam ezeket, de Balázs nagyon rákapott gardelra, a la pampa szekka volt a kedvence, azt még énekelni is merte, még fütyülni is majdnem pontosan úgy fütyült benne, mint az öreg, mindig muszáj volt nevessek, amikor láttam, hogy csücsörít, de végig azt hittem, hogy csak barátok maradunk. 

Aztán egyszer elkezdtünk a gyümölcsökről beszélgetni, és kérdezte, hogy mi a kedvenc gyümölcsöm, és amikor mondtam, hogy a citrom, kinevetett, hogy az nem is rendes gyümölcs, én meg mondtam, hogy dehogynem, hozzon egyet, majd meglátja, és akkor hozott, és csak nézett, amikor elővettem egy zsilettpengét, és megpucoltam vele, ahogy gyerekkoromban tanultam, és ahogy az iskolában is csináltuk mindig a pad alatt, és Balázs egészen csodálkozott, hogy a citromot is meg lehet úgy pucolni, mint a narancsot, azt mondta, hogy soha nem látta még a héja nélkül, gerezdekre szedve, de igazán akkor csodálkozott, amikor egy gerezdet megnyaltam, és belemártottam egy tálka sóba, és megettem. Először nem is akarta kipróbálni, de aztán csináltam neki egyet, és a szájába adtam, és akkor megette, és láttam, hogy megüti az a savanyú csípős és keserű íz, aminek a világon nincsen párja, csücsörített és fintorgott és közben mosolygott is, és könnyes lett a szeme, és aztán mondta, hogy együnk még egyet, és ettünk még egyet, és én meséltem, hogy az iskolában az volt a legnagyobb rosszalkodás, hogy ilyet ettünk órán, mert attól úgy fintorogtunk, hogy aki csak látta, mind röhögött, még a tanár is röhögve kiabálta, hogy ne rosszalkodjunk, ne együnk limon kon szált, de mi persze sose bírtuk ki, csak azért is ettünk.

És akkor Balázs már egyszerre két gerezd citromot vett be a szájába, és még sokkal jobban fintorgott  és csücsörített, és annyira édesen nézett, ki, hogy nem tudom, mi jött rám, de muszáj volt megcsókoljam, és a csókja is sós volt, és citromos, és keserű, és csípős, és mégis édes, és csók közben megint a la jorona jutott eszembe, az a sor, hogy pikante pero szaboroszo, mert olyan volt a csókja, csípős, de ízletes, és ahogy visszacsókolt, abból tudtam, hogy ez nem játék, ez igazi szerelem, és akkor és ott már azt is tudtam, hogy ha megkéri a kezem, feleségül fogok menni hozzá, ezt neki persze nem mondtam meg, de másnap elkezdtem rendesen tanulni magyarul.

A bajok akkor kezdődtek, amikor elvitt a szüleihez látogatóba. Nagyon készültem, vittem egy nagy csokor virágot az édesanyjának, de amikor az anyja meglátott, hát egészen elsötétül az arca, és átnézett rajtam, mintha ott se lennék, pedig én tudom, hogy mi az udvariasság, mi az illő tisztelet, úgy mentem oda, alázatosan, ahogy egy leendő menynek oda kell menni, diosz mio, egészen fekete volt az arca a haragtól, amikor átadtam a virágot, alig akarta elvenni, azt hittem, rám fog kiabálni, de nem, elvette, és aztán csak nézett azzal a hideg szemével. Balázs apja végig nagyon kedves volt, latinul próbált beszélni velem, én meg vele magyarul, de ettől az egész még rosszabb lett, mert láttam, hogy az anyja, a szenyora, ahogy magamban neveztem, egyik pohár fehérbort a másik után issza, és ahogy ivott, úgy nézett rám egyre haragosabban, én meg csak ültem ott, kanalaztam a levest, és rágtam a rántott húst, és nem tudtam kitalálni, hogy mit vétettem, és aztán behozták a desszertet, a madártejet, és akkor a szenyora épp nekem akart tenni, én meg olyan zavarban voltam, hogy segíteni akartam, és ahogy megfogtam a merőkanalat, hozzáértem a kezéhez, ő meg egyszerre elrántotta, de úgy, hogy a kanál beleakadt a madártejes porcelántálba, és a tál elrepült, neki az intarziás tálalónak, és széttörött, és folyt le a diófaberakáson a madártej, és akkor én úgy megijedtem, hogy majdnem sírva fakadtam, és spanyolul kértem a bocsánatot, és a szenyora azt kezdte kiabálni, hogy ezt a tálat még a nagyapjától örökölte, ezt a tálat és az egész készletet is, és szégyelljem magam, mert nem azért nevelte a fiát huszonöt évig, hogy most kivegye a kezéből egy cigánylány, igen, ezt mondta rám, és akkor Balázs is elkezdett kiabálni, hogy édesanyám, miket beszél maga, Balázs apja meg nyugtatni próbálta őket, hogy ne veszekedjenek, de a szenyora már nagyon hangosan kiabált, hogy cigánylány, nézd meg, igenis egy cigánylány, és akkor Balázs felállt, és felkapta a tányérját, és a földhöz vágta, és aztán az enyémet is földhöz vágta, és az apjáét is, és az anyjáét is, és közben azt kiabálta, hogy szégyelljék magukat, és aztán megfogta a kezem és húzott magával, és közben azt kiabálta, hogy őt itt többet nem fogják látni, és nem a szülei többé. 

És ahogy mentünk kifele a lakásból, át az előszobán, hallottam, hogy a szenyora kiabál utánunk, hogy mit, azt nem értettem,  de tudtam, hogy nem lehet más, csak valami átok, valami nagyon gonosz átok, és tudtam, hogy ez babonaság, átkok nincsenek, de mégis éreztem, hogy belém költözik a félelem.

Amikor kiértünk a lépcsőházba és lementünk a lépcsőn, kértem Balázst, hogy menjen vissza és kérjen bocsánatot, mert akármilyen rosszul esett is, amit az anyja mondott, ezt a nagy botrányt én mégse akartam, de Balázs azt mondta, hogy szó sem lehet róla, mert értsem meg, hogy én vagyok az élete, és ha a szülei ezt nem tudják elfogadni, akkor megérdemlik, hogy ne lássák többet, és azok után, amit az anyja utánunk kiáltott, pláne, hogy nem fog visszamenni soha. És akkor én megkérdeztem, hogy mit kiáltott, de ahogy megkérdeztem, már meg is bántam azonnal, és Balázs olyan dühös volt, hogy dühében megmondta, hogy azt, hogy ne legyen soha unokája, ha elvettem tőle a fiát, akkor veszítsem el én is az enyémet, és ne születhessen soha de soha gyerekünk. Ahogy ezt Balázs kimondta, láttam, hogy rögtön meg is bánja, mert rájött, hogy nem kellett volna elmondania, és akkor nem akartam, de mégiscsak sírni kezdtem, és ő persze megölelt, és mondta, hogy nem lesz semmi baj,  de én majdnem ugyanúgy remegtem, mint amikor megismert, csak még énekelni se volt egyáltalán erőm. 

Egy héttel később volt az esküvőnk, ketten voltunk csak a házasságkötő teremben, a tanukat úgy fogtuk az utcán, láttam Balázson, hogy ez bántja, mondta is, hogy nem ilyen esküvőt akart, mondtam, hogy nem érdekel, egyetlen egy dolog érdekel csak, és Balázs mondta, hogy ne féljek, minden rendben lesz, meglátom.

De én tudtam, hogy nem, nem lesz rendben, és nem is lett. Megfoganni rögtön megfogantam, de egymás után három terhességet vesztettem el, egyiket a másik után, az elsőnél Balázs csak nevetett, és én se féltem igazán, de a harmadik után valahogy elkomorodott, és egyre másra a legszomorúbb gardel tangókat kezdte hallgatni megint, engem meg egyre jobban idegesített a zene, és egyszer nem bírtam tovább, és ráüvöltöttem, hogy kapcsolja ki, mert elegem van, mert utálom, mert honvágyam lesz tőle, szegény apám jut eszembe, és a házunk, és a kertünk illata, a nyár szaga, ami egészen más, mint itt, és aztán azt is mondtam, hogy váljunk el, mert haza  akarok menni, vissza oda, ahonnan jöttem, mind a kettőnknek az lesz a legjobb.  Balázs akkor olyan ideges lett, hogy a falhoz vágta a magnót, az kiabálta, hogy hallgassak, fogjam be a szám, soha még akkorát nem veszekedtünk, és aztán elrohant, és csak órák múlva jött vissza, vodkaszagú volt, és nem mondta meg, hogy hova ment.  

Egy hétre rá eljött hozzám a szenyora. Épp pedagógiai gyakorlaton voltam, azt hittem, hogy rosszul látok, vagy csak képzelődőm, de egyszer csak ott állt az utcán, nem tudom, hogy talált meg, egy pillanatig azt hittem, hogy bocsánatot akar kérni, de aztán megláttam a száját, hogy milyen gonoszul össze van szorítva, és tudtam, hogy nem ezt akarja, és tényleg, megállt előttem, és elővett egy papírt, és felolvasott egy szöveget, spanyolul volt, nem tudom ki fordíthatta le neki, az volt benne, hogy adjam vissza neki a fiát, elhiszi, hogy szeretem, de ha igazán szeretem, akkor  nem erőszakolom rá magam, nem nyomorítom meg egy ilyen házassággal, higgyem el, hogy ő csak jót akar, és ezt jobban tudja, hagyjam el a fiát, és menjek vissza oda, ahonnan jöttem. Ha megteszem, nem fogom megbánni, és ahogy ezt mondta, elővett egy dobozt a kabátja zsebéből, és felkattintotta és felém nyújtotta, és mondta, hogy egy karkötő van benne, ez maradt csak meg a családi ékszerekből, a menyének szánta, de ha elmegyek, nekem adja, én akkor a karkötőt néztem, kicsi fehér kövekből állt, tudtam, hogy briliánsok, úgy csillogtak, mint a jég, olyan hidegen, és tudtam, hogy ha csuklómra húznám, megfagyasztana, megfagyasztana és megölne. Odanyúltam és lecsuktam a dobozt, de úgy, hogy megfogtam a szenyora kezét is, hozzáfogtam a dobozhoz, és úgy mondtam neki, hogy köszönöm, de tartsa meg az ékszereit, és éreztem a tenyerem alatt a csontos ujjait, és a szemébe mondtam, hogy szégyellje magát, és egyáltalán, mit tud rólam és mit tud a hazámról, mit tud arról, hogy honnan jöttem és mit akarok és mit keresek itt, nem látja még az arcomat se, nem ismer és nem is akar megismerni, ha tudná, hogy én milyen jó menye lettem volna, hogy nálunk milyen fontos a család, hogy árva vagyok, és anyám helyett anyám lehetett volna, hogy mennyire szerettem volna, akkor sose mondott volna nekem ilyet, és szégyellje-szégyellje-szégyellje magát, és ő erre nem szólt semmit, csak pislogott, és olyan hideg volt a keze, hogy azt éreztem, megfagyok, megint csak muszáj volt énekeljek, elkezdtem a szemébe beleénekelni, bele az arcába egészen, megint azt énekeltem, a csavella dalt, a la joronát, végig az elejétől, és ahogy énekeltem, éreztem, hogy most, ha akarnám, vissza tudnám átkozni, hogy száradjon el, hogy sorvadjon el, úgy, mintha tényleg az lennék, aminek mondott, és tudtam is, hogy mit kéne énekeljek, hogy kéne megváltoztassam a dalt, és ezt ő is megérezhette, mert el akarta húzni a kezét, és akkor én a bepúderezett, kemény arcát néztem, és egyszer csak megláttam, hogy a szeme, az pont olyan, mint a Balázsé, és egyszerre csak kiment belőlem a harag, és akkor a dal végét már nem is vadul, hanem csak kedvesen énekeltem hogy ké mász kjeresz, kijeresz masz, és akkor tudtam, hogy csak azért is megbocsátok neki, csak azért se leszek hajlandó haragudni rá, és a szemébe is mondtam, magyarul, hogy értse, hogy szeretem csak azért is, és elvettem a kezéről a kezem, és odahajoltam, és megcsókoltam a fakazettát markoló csontos kezét, és éreztem, hogy úgy megrándul, mintha megpofoztam volna, és akkor elfordultam, és otthagytam, hogy álljon csak ott az utca közepén azzal a nyomorult fakazettával a kezében.

Másnap aztán ebéd után egyszerre csak megkívántam a sós citromot, és tudtam, hogy kész, megint megfogantam, és azt is tudtam, hogy lányom lesz, kislányom, és azt is, hogy ezt most nem adom, ezt most nem veszíthetem el, és akkor a szenyora arca jutott eszembe, és megfogadtam, hogy amíg a lányom meg nem születik, mindennap százszor el fogom énekelni a la joronát, nem hangosan, csak úgy halkan, magamban, és el is énekeltem, minden áldott nap, és eléneklem azóta is, most is ott szól halkan a fejemben, todosz me diszen el negro jorona, negro pero karinyoszo. És kilenc hónappal később aztán megszületett a kislányom, Violetta, tessék, itt a képe, megmutatom, ugye milyen szép? Most lesz hét, most megy majd iskolába.

Amikor Violetta megszületett, mondtam Balázsnak, hogy hívja fel a szüleit, mert ha most nem békülnünk ki, akkor soha. Először nem akarta, de aztán csak erőt vett magán, és akkor kiderült, hogy az anyja elment, egy napon egyszerűen nem ment haza, és azóta se lehet tudni, hogy hol van, egyetlen egy levelet írt a Balázs apjának, hogy életben van, de ne keressék, és én tudtam, hogy az azon a napon történt, amikor, de nem mondtam el Balázsnak. Az apja aztán eljött hozzánk, igazi jó nagyapa lett, nagyon szereti az unokáját, és azt hiszem, engem is megszeretett. A szenyora viszont tényleg eltűnt, csak annyit tudok róla, hogy Violetta első születésnapjára egy kis csomagot hozott a posta, és persze a fakazetta volt, átkötve egy szalaggal, azt, hogy a karkötő is benne van-e, nem tudom, mert nem mertem kibontani, majd Violetta kibonthatja, ha nagy lány lesz, amikor majd  megünnepeljük, tizenöt éves korában, a kinszenéróján. Addigra talán sós citromot is megszereti majd, mert az az igazság, hogy most még nagyon utálja.

A feni szöveg a Bevándorló Budapest projekt részeként született, a EU Integrációs Alap támogatásával